Boldog Szülinapot Gyöngyike!

A mai bejegyzésem egy  megemlékezés, egy olyan, számomra nagyon kedves és fontos személyről, aki már nincsen közöttünk, de a legjobb helyen van:)
Örülök annak, hogy kicsit mesélhetek róla a blogon is:) Ha valaki élettörténete példa, nagyon fájdalmas, de egyben nagyon sok örömmel teli, akkor érdemes beszélni róla:)
Gyöngyike két éve költözött haza az Úrhoz, hosszú, évekig tartó szenvedés után. Leukémiás volt. 
Az én kedves barátnőm, Gyöngyike, ma lenne 22 éves.
Emlékszem mikor a 20. szülinapja volt, úgy surrantunk be a kórházba, az V. emelet elkülönített onkológia osztályára:P. aki már járt ilyen helyen tudja, hogy az ilyen zárt osztályokra nagyon nehéz bejutni, mivel a betegeket védelmezik minden, az egészségükre ártalmas bacilusoktól...ja és, ha valakit beengednek annak bizony jól be kell öltöznie...egy maszk a száj elé, köpeny, és egy "cipő". (az évek alatt úgy megszoktam, hogy egyszer majdnem úgy mentem haza, csak a lift előtt jutott eszembe, hogy lekellene vennem magamról a dolgokat:P, Jót nevettünk:)))
A leukémiát először körülbelől 12 évesen diagnosztizálták Gyöngyikénél. Egyik napról a másikra megváltozott minden.  A suliba járás idővel teljesen magszakadt, haza nagyon ritkán mehetett...szóval minden megváltozott. Nagyon sokszor hetekig nem hagyhatta el a kórházat. Elképzelhetitek milyen lehetett nyáron, amikor a kórház ablakából kinézett a játszótéren játszó gyerekekre....a fájdalmakról, a kemoterápiáról és még sorolhatnám nem is beszélek...
Én olyan 14, 15 évesen ismertem meg, és idővel jó barátnők lettünk.
Amikor tehettem bementem a kórházba, beszélgettünk, nevetgéltünk...emlékszem, hogy aztán idővel Gyöngyike eljött velünk az imaházba...és megtért.
A megtérésig nehézkes út vezetett. Nehezen indult a barátságunk is. Gyöngyike félénk, néha elutasító, a legtöbbször idegeskedő és nagyon makacs volt. Bár beszéltünk neki az Úr Jézusról, de a fájdalmak, a kérdések megnehezítették a döntést. Oda jutottunk, hogy már nem is beszéltünk neki Jézusról, úgy is fölösleges, nem érdekli...gondoltuk ezt mi....
Aztán egyszer eljött egy csodaszép nap:D. A gyüliben evangélizáció volt, eljött és megtért:D. Annyira örültem neki. A legszebb pillanat aznap az volt, amikor a gyüli után együtt imádkozhattam vele, hogy elfogadja Megváltóját:) Azokat a pillanatokat soha nem felejtem el, hiszem, hogy Ő sem!
Azt tudni kell, hogy a leukémiából kevesen gyógyulnak meg, akik pedig először felgyógyulnak nem igazán esnek vissza, de ha mégis az már halálos. Gyöngyike kétszer gyógyult meg. Élni akart...szolgálni...a szüleiért és a testvéréért imádkozni.
Az, hogy ennyi ideig életben volt az orvosok szerint csoda, mert lehetetlen , hogy valaki kétszer meggyógyuljon a betegségből. Sokszor csak úgy beszéltek róla az orvosok, hogy már rég nem kellene élnie....
Istennek terve volt Gyöngyikével, csodát tett az éltébe, megváltoztatat őt. erre a változásra midnenki felfigyelt.
Emlékszem a bemerítése napjára. Ekkor már eléggé beteg volt, fájdalmai voltak..kérdéses volt, hogy be tud- e merítkezni...de betudott:)Csodás nap volt az az életében, én hiszem, hogy mások életében is, akik hallgatták az Ő bizonyságtevését.
Őszintén mondom, hogy én nem biztos, hogy képes lennék olyan fájdalmak közt mosolyogni, vagy áldani az Urat boldogan.
Tanultam a türelmet, az alázatosságot, a vígasztalást, az elfogadást, a feltétel nélküli szeretet.
Sokszor volt, hogy engem vigasztalt, pedig fordítva kellett volna történjen, de nem így volt...jó volt:)
Az élet ajándék. Nem én mondom. Az én kedves barátnőm is ezt mondta..és ha ő ezt el merte mondani, akkor más is elmondhatja,ajándék volt minden perc, de ami még nagyobb ajándék az az, hogy Odafönn van és tudom, hogy lesz egy nap, amikor találkozhatunk újra...és fogunk is:D
Az az én imádságom a mai nap, ami a Gyöngyikének is lenne, hogy az Úr adjon megtérést az édesanyjának, rokonainak, hogy egykor Odafönn legyen alkalmuk a viszontlátásra:)
Lehet, hogy egy kicsit hosszúra és szomorkásra sikeredett a bejegyzés. A cél nem ez volt, sőt....nincs okunk a szomorúságra, hiszen a mi Megváltónk él és Vele együtt mi is élni fogunk!...és találkozunk..nagyon várom:)